A Nyughatatlan

A csendes órák lüktetése,
Karomon borzongó szálak.
Az örök kérdés kínoz: hát miért ne?
Meglelem valaha a választ?

Lépnék, s csábít a veszély.
Törnék kart, szívet, zárat.
A bélyeg rajtam, mi szétválaszt
Barátot, társat közel nem enged.

Annyi szívet tapostam már,
Reményt éltetve szóval, mosollyal.
A csend vádolt, ha hallgattam sután.
Hogy szóltam - a csend ítél el.

Józanész, logika, megújult értelem?
Nevetnék, ha még lenne kedvem.
Inkább sírnék most, ha tudnék.
Szívben gyermek, testben férfi lettem.

Küszködök, s remegve várok
Igére, intésre, szabadságra.
Tehetetlenségem teljes tudatában érzem,
Már éppen eleget vártam.

"Kinek nincs bölcsessége"
Nevetek: volt valaha is?
Ami van - sosem jó. Ami nincs - csábít.
Elpusztítok mindent, mindent, ami számít.

Úgy megváltanám magamtól a világot,
Mint Jézus, aki meghalt értem.
S most bíznom kell az Ő "értékítéletében",
S nem átkoznom magam.

Talán erre teremtettem,
Mint ravasz próba, rejtett vesszőfutás.
Annyi testvér hordoz már szeretetben,
Miért kell ennyi ráadás?

Csend van. Csend kint és bent.
Az Úr ma közel hajolt hozzám:
"Add a te szíved nekem egészen!
Én ismerem az életed célját."

Talán egyedül jobban megtalálom,
Ha nincs bennem semmi, mi nem Jézusé.
Ő jól tudta, mielőtt megszülettem,
Gyógyítani, s nem ölni szeretnék.

Csönd előttem, mögöttem, felettem.
Figyelj! Most születtem.
Atyám karjába vett engem:
"Isten hozott drága fiam, gyermekem!"

Még nem is éltem, Jézus meghalt értem.
Még nevettem Őt, már szeretett.
A belé vert szögek átdöfték testem,
Megölve mindent, ami büszkévé tehetett.

Véges ez a kezdet, s kimondva kimondatlan
Meghaltam, s megfogantam.
Adtam volna? Csak kaptam, kaptam, kaptam...
Ideje, hogy mindezt tovább adjam.

2008.06.26.