Egyszer valaki azt álmodta, hogy az Úrral együtt menetelt az úton,
ezalatt életének egyes jelenetei villantak fel előtte az égbolton.
Közben két sor lábnyomot látott a homokban egymás mellett haladva.
A sajátját és az Úrét.
Amikor az utolsó jelenethez érkezett, visszatekintett a lábnyomokra.
Ekkor észrevette, hogy az út folyamán sokszor csak egy sor lábnyom
volt látható. Arra is figyelmes lett, hogy az életének a legkeservesebb
szakaszainál fordult ez elő.
Bántotta a dolog, és megkérdezte az Urat: Uram, megígérted, hogy ha
követlek téged, Te mindig velem jársz életem útján. De most azt látom,
hogy az életem legnyomasztóbb helyzeteiben csak egy sor lábnyom
van az úton. Nem értem, hogy éppen akkor hagytál volna el, amikor a
legnagyobb szükségem lett volna a segítségedre?
Az Úr így felelt: Drága gyermekem, én szeretlek téged, és soha nem
hagytalak el. A megpróbáltatás idején, amikor annyira szenvedtél, hogy
már járni sem bírtál, akkor én karjaimba vettelek és úgy hordoztalak.