A LEGJOBB ÚT

Nem létezik ember, aki természeténél fogva hinné, hogy Isten akarata jó és elfogadható úgy, ahogy azt az Ige, a Biblia mondja. Az ember önmagában úgy gondolkodik, hogy Isten akarata félelmetes. Mindaddig gondolkodik így, amíg Isten kegyelme valami jobbra meg nem tanítja. Úgy gondolja, hogy a saját akarata a legjobb. Pedig Isten akarata mindig áldásul szolgál az ember számára. Csodálatos élmény az, amikor rádöbbenünk, hogy létezik egy mindenek felett való hatalmas INTELLIGENCIA, akinek akarata mindig a mi javunkat munkálja. Egyesek azt képzelik, hogy Isten kegyetlen zsarnok, aki gyönyörűségét találja az ember szenvedésében és nyomorúságában. Nos, ennek éppen az ellenkezője igaz: Isten maga a szeretet; csupa jóakarat; s az Ő akarata tökéletes. Csakhogy az ember ezt nem hiszi, és a maga parányi akaratával, szembeszegülni merészel Isten óriási akaratával. Ezért nyomorult lelkileg az ember, és közben a saját lelki nyomorúságáért, Istent vádolja.

Most az Isten megmagyarázhatatlan és szinte érthetetlen szeretetét egy apró példával szeretném megvilágítani. Képzeljünk el egy családot, melyben egy négy-öt év körüli kisgyermek is él. Azért, hogy a reggeli óvodába induláshoz frissen, kipihenten ébredjen, édesanyja este figyelmezteti, hogy elérkezett a lefekvés ideje. A szülők nem azért küldik ágyba, mert szeretnének szabadulni tőle, hiszen szeretik őt, és szívesen hallgatják a csacsogását, hanem mert ők már bölcsebbek, s úgy gondolják, hogy a kisgyermeknek ki kell pihennie magát. Csakhogy egy öt év körüli gyermek nem így látja helyesnek, ezért szembeszáll szüleivel. Nem akar ágyba menni. A szülők türelmesen elmagyarázzák neki, hogy miért kell lefeküdni, ő azonban ezt nem hajlandó belátni. Csökönyösen ragaszkodik a saját akaratához, míg végül megtörténik az, ami elkerülhetetlen: egy pacsi csattan a fenekén. Ezt követően mégiscsak le kell feküdnie. Az ágyához menet még hallani lehet, amint duzzogva visszakiabál édesapjának: Vedd tudomásul, nem is szeretlek!

         Nos, ez az apró jelenet ábrázolja ki pontosan a hitetlen ember, Isten elleni magatartását. A hitetlen ember úgy gondolja, hogy Isten megtagad tőle valamit, ami pedig neki jó lenne. Nem hiszi, hogy Isten, az ő javát akarja. Bármely családban tapasztalható, hogy ezek a pöttöm emberkék naponta akár négyszer-ötször, vagy talán még többször is szembeszegülnek szüleikkel, pedig jól tudják, hogy a végén engedniük kell, és azt is, hogy engedetlenségük ára végül is fenyítés lesz. Ennek ellenére a végsőkig ellenszegülnek.

         Meg tudjuk-e érteni ezt a butaságot? Egyáltalán nem értjük! Nos, a hitetlen ember sajnos ugyanígy cselekszik. Szembeszegül Isten akaratával. Pedig Isten úgyis eléri azt, amit akar, az ember pedig - hacsak hitre nem jut -, érezni fogja magán Isten fenyítő kezét. Az iménti gyermek végül is lefekszik, de a szíve keserűséggel van telve azokkal szemben, akik őt a világon mindennél jobban szeretik, és az ő javát akarják. Ugyanígy van a hitetlen ember is Istennel.  

         Ám olyan is előfordul, hogy ez a kis lázadó megadja magát, mielőtt a fenék pacsiig fajulna a dolog. „Jól van édesapám, megyek” - mondja lehorgasztott fejjel. És ekkor már ő is megtapasztalja, ahogyan a szülei átölelik, szeretettel megpuszilják, és közben ezt mondják: „Látod, milyen rendes kisgyerek vagy? Jó éjszakát kívánunk, Én is veled megyek és mesélek neked.” Ekkor rájön arra, hogy a szülei akarata jó és tökéletes számára, és hogy az engedelmesség gyümölcse a szeretet, az öröm, és olykor még jutalmat is kap.

         Így lehetne ez a hitetlen emberrel is. Ha önteltségét feladná, és ha engedelmeskedne Isten akaratának, azonnal rájönne, hogy Isten szereti, sőt dédelgeti őt, és az isteni szeretet forrásából bőven hullana rá az Ő áldása. Rájönne, hogy Isten akarata valóban jó, elfogadható, sőt tökéletes. A Bibliában ez áll: az, az Isten akarata, „...hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” (Timóteus 2:4). Isten ugyanis minden, Neki engedelmeskedő embert, üdvözít. Az azonban nyilvánvaló, hogy ezt, a szembeszegülőkkel nem teszi, illetve nem akarja megtenni. Éppen úgy nem, mint az iménti apa az engedetlen gyermekének nem engedett, holott nagyon szereti őt.

         Sajnos, még a Krisztust befogadó, bűnbánó és megváltott ember is gyakran járja inkább a maga útját, mintsem az Istenét. A keresztyén ember sem mindig találja kívánatosnak azt, amit az Isten akar. Olykor ő is erőnek erejével a saját útját akarja járni, amíg be nem következik a „popsi pacsi” időszaka. Ám, ha az ember megalázná magát Isten hatalmas keze alatt, megtapasztalhatná, hogy milyen szerető és gyengéd az Atya Isten. Megtanulhatná, hogy valójában az Ő útja

a legjobb út.