Menü
 
Idézetek
 
Érdemes megnézni:
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Bizonyságtételek
Bizonyságtételek : A LEVÉL

A LEVÉL

Fórizs József  2006.11.19. 20:50

Gyakorta olvastam különféle hitmélyítő irodalmakban a Krisztusért való szenvedésről...

A LEVÉL

 

 

Gyakorta olvastam különféle hitmélyítő irodalmakban a Krisztusért való szenvedésről, de mindaddig amíg „saját bőrömön” meg nem tapasztaltam e dolog lényegét, elképzelni sem tudtam milyen érzés az.

Evangelizálásaim során gyakran hozott össze Isten olyan emberekkel, akikről beszélgetéseink után kénytelen voltam tárgyilagosan megállapítani, hogy „emberben ennél nagyobb sötétség már nem is létezik”. Ám minduntalan be kellett látnom, hogy tévedtem. Igenis létezik.

Aktív buszvezetői foglalkozásom idején, amikor egy alkalommal a végállomás tartózkodójába beléptem, óriási vita zajlott a béremelésről, megélhetésről, a család eltartási nehézségeiről, stb. Pár perc múlva elhangzott a következő mondat. „Manapság, vagy csaló gazembernek kell lenni, vagy éhen dögölhet az ember”. Uramra gondoltam, és arra, hogy mit mondott nekünk az aggodalmaskodásról a Mt. 6-25-ben. Ráérezve az evangelizálás lehetőségre, ennyit fűztem hozzá: „Én tudok mondani egy harmadik utat is”. Ekkor egy olyan ember szólalt meg, akit ez ideig még sosem evangelizáltam, de aki tudott arról, hogy ezt szoktam tenni. „Hagyj már békén minket a te hülyeségeiddel!” Még ki sem ejtettem az Atyám, vagy Jézus nevét, máris olyan ideges lett, hogy amikor kísérletet tettem arra, hogy megmagyarázzam neki, miért nem hülyeség az, amit ő annak tart, nem hagyott szóhoz jutni. Csak üvöltött és mondta a magáét. Így hát az evangelizációs lehetőségem egy pillanat alatt elillant. Elhatároztam, hogy levélben magyarázom meg tévedését. Az elhatározást tett követte. Írtam neki egy kb. 3 oldalas levelet, amelynek részletei itt és most nem is fontosak, de annyi igen, hogy Isten megbocsátó kegyelméről és mérhetetlen szeretetéről szólt. És úgy zártam a levelet, hogy „Jézusi szeretettel ölellek”.

Nos, két nap múlva, miután elolvasta a levelet, ismét összetalálkoztunk a végállomási tartózkodóban. Néhány munkatársunk jelenlétében – a gyűlölet sátáni tüzével a szemében – a következőket üvöltötte. „Képzeljétek, ez a hülye fanatikus, vallásos buzi, szerelmeslevelet írt nekem. Azt írta, hogy ölelgetni akar engem”. És innentől nekem címezve az ocsmányságait, tovább üvöltött. „Mit gondolsz, ki kíváncsi itt a te Istenedre? Menj haza, és ott pofázz az Istenedről!” Mindezt persze nyomdafestéket nem tűrő szavak kíséretével. Csak álltam és nem hittem a füleimnek. Lehet, egy szeretettel megírt levélre, ilyen magából kivetkőzött hangon reagálni? Hát lehet. Álltam és néztem, egyenesen bele a szikrázó szemekbe szótlanul, mert nem tudtam, de nem is akartam megszólalni, mert Istennek nincs szüksége védőügyvédre. Kiüvöltve magát, elment, mert indulnia kellett a buszával. A tartózkodóban néma csend volt és kisvártatva mindenki ment a dolgára. Leírni most nem tudom azt az érzést, de hála az Úrnak, ezt is megtapasztalhattam, hogy milyen az, ha az embert a hitéért, Istenéért, Jézusáért gyalázzák. Csodálkozással vegyes, döbbenet.

Ekkor azt gondoltam, hogy ez az ember többé köszönni sem fog nekem. Az eset után egy-két nappal újból összehozott vele az Úr. Udvariasan köszöntöttem és nyújtottam a kezem. Mindkettőt elfogadta, és szóba is állt velem. Igaz, hogy csak a hétköznapi beszélgetés szintjén, de az a szörnyű ellenségessége alábbhagyott.

Lám-lám, az Úr így lágyítgatja meg a legkeményebb emberi szívet is. Hála legyen Neki érte, azóta még boldogabb vagyok.

Fórizs József

Bp. 2006. 11. 17.