TALÁLKOZTAM VELE

1945-ben, a II. Világháború okozta romok között születtem Székesfehérváron. Anyai nagyszüleimet sajnos nem ismerhettem, ugyanis túl korán haltak meg. Olyannyira, hogy édesanyámat a rokonai nevelték fel árvaságban. Apai nagyszüleim hívő református emberek voltak, ami nem mondható el édesapámról. Ő teljes hitetlenségben, részegesen, hamis kártyázásból eredő verekedések és garázdaságok közepette élte le a földi életét. Húgom megszületése után kb. fél évvel a rengeteg megpróbáltatás után édesanyám elvált és megpróbált új életet kezdeni. Körülbelül öt évvel a válása után újból férjhez ment, amely házasságból ismét két gyermeke született. Édesanyámat római katolikusnak keresztelték, de ő sem élt hívő életet. Ennek ellenére megtanított minket, gyermekeket, az apostoli hitvallásra és az Úr imádságára. Amíg fel nem cseperedtünk, ezeket imádkoztatta velünk, de hogy ő imádkozott-e, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy az Isten házába sohasem járt. Úgy gondolom, hogy édesanyám csupán Istennel szimpatizáló világi életet élt, amíg e földön élt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy e második házassága is csődbe ment. Ekkor kezdődött el egy nehéz, és iszonyatosan szegény gyerekkor. Az 50-es évek derekán, négy éhes gyerekkel, egy akkori női gyári munkásnői keresettel, mérhetetlen szegénységben, de testben tisztán, lélekben becsületesen, és nagy-nagy szeretetben tengődtünk, ahogy tudtunk. Az általános iskola nyolc osztályának elvégzése után két évvel úgy döntöttem, hogy ez által is levéve édesanyám vállairól egy kis terhet, kiválok a családomból. Írtam egy levelet a gyöngyösi szakmunkásképző intézet akkori igazgatójának, hogy kollégiumi elhelyezéssel szíveskedjen felvenni a tanintézetbe. Istennek legyen hála felvettek, és így megszerezhettem az üvegező szakmát. A szakmunkásvizsga után, érezve, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”, magam vettem kézbe a saját életem irányítását                – mondván –, én majd jobban fogom tenni, mint a szüleim. Korán, 20 éves korom előtt megnősültem, mely házasságomból egy leánygyermekem született, (akiből felnőve, általános iskolai tanár lett), majd bevonultam katonának. Leszerelésem után elkezdtem építeni a családi életemet, de kudarcot, kudarcra halmozva, hat év után, az én házasságom is csődbe jutott. Ezután még kétszer kísérleteztem újabb házasságkötéssel rendbe hozni az életemet. Sikertelenül. A harmadik válásom után mélyen elgondolkoztam az addigi életemen, és arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára gyermekkoromban nem kaptam meg a családapa-mintaképet, s ezért alkalmatlan vagyok egy család vezetésére, összetartására. Ekkor úgy gondolkoztam, hogy miért tegyem tönkre az életét egy esetlegesen következő nőnek azáltal, hogy egy szebb élet reményébe ringatva őt, a végén tőle is elváljak, elhatároztam, hogy soha többé nem házasodom. Éltem is a magam magányos „agglegény” életét kb. három és fél évig, amikor egy szombat délelőtti munka, majd délutáni otthoni mosás, főzés, takarítás, vasalás után este ágyba roskadva, ismét – mint annyiszor –, elgondolkoztam az élet értelmén, s azon, hogy mi célból vagyok én itt e földön. A gondolatsor végén nagyon összetört állapotomban ahhoz az Istenhez üvöltöttem, akinek létezésében addig csak 50-50%-ban hittem. Mert ha valaki megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Istenben, csak annyit válaszoltam, hogy „lehet, hogy van, de lehet, hogy nincs, én még sohasem találkoztam vele”. Nos, ezen az estén, 43 éves fejjel sikerült találkoznom vele. Az esti imának tűnő keserves könyörgés után egy leírhatatlan katartikus élményben volt részem, s azonmód, ruhástól fekve a díványon, mint egy megszidott kisgyermek, sírásba aludtam magam. Amikor reggel felébredtem, ki voltam cserélve. Nem ismertem magamra. Az élet gyönyörű lett, s ahogy mondani szokták, húsz centivel a föld fölött jártam. „Jártam a vízen”. Istennek élő vize fölött lebegtem. Vasárnap lévén, az ébredés után vidáman végeztem a szokásos reggeli teendőimet, egyszer csak azon kaptam magam, hogy útra készen, fel vagyok öltözve, s indulok. De hogy hová, magam sem tudtam, csak mentem. Körülbelül tízpercnyi séta után, tűnődve megálltam s elkezdtem önmagammal perlekedni. „Bolond vagy te Jóska? Hová mész? Sohasem szoktál vasárnap, s főleg délelőtt elmenni otthonról”. S amint így morfondíroztam, fölnéztem, és a legnagyobb meglepetésemre, egy református templom előtt álltam. Az ajtaja nyitva, mint egyfajta száj, amely azt mondja, „ne félj, gyere be, én nem bekaplak, én magamba ölellek.” És bementem. A templom legelső padsorában, az ajtóhoz legközelebb foglaltam helyet, méghozzá úgy, hogy a szószéket, a fölöttünk lévő karzat tartóoszlopa takarja. A templom lassan megtelt, s a lelkész, néhány presbiterrel az oldalán bejött. A mellettem ülő hölgytestvér, látva a zavaromat, suttogva gyorsan elmondta a szükséges istentiszteleti rendet, amiből én szinte semmit nem fogtam fel. Az igehirdetés kezdetén történt velem a következő csoda. Lehajtott fejjel, (hogy senki meg ne ismerjen) hallgattam a lelkész prédikációját. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lelkész rólam, az én korábban megélt összes nyomorúságomról beszél. Nem hittem a fülemnek. Honnan ismer engem ez az ember? Soha életemben nem találkoztam vele. Azt sem tudhatja, ki is vagyok én? Alig vártam, hogy vége legyen az istentiszteletnek, mert azt hittem, hogy mindenki engem néz és sajnál. Őszi hűvös idő volt, a templomban sem volt meleg, de én az egy óra alatt 3 - 4 kilót fogytam az izzadástól. Az istentisztelet végén, lehajtott fejjel, a lelkésszel kezet sem fogva, surrantam ki az ajtón. Hazaérve, minden úgy folyt az életemben, mint azelőtt. Mintha mi sem történt volna. Éltem a magam totálisan világias életét. Ám a következő vasárnap megismétlődött ugyanez a csoda. Magamról semmit nem tudva, szinte önkívületi állapotban indultam, „valahová”. Megismétlődött az elmúlt vasárnap. Azzal a különbséggel, hogy kifelé jövet, már (ha lehajtott fejjel is, de) kezet fogtam a lelkipásztorral. A harmadik vasárnap, hasonló kezdéssel, de az istentisztelet végén már kértem egy fél órás beszélgetést a lelkipásztorral. A félórából három óra lett, s a beszélgetés végén, (mivel én még nem tudtam), a lelkész imádkozott értem Istenhez. Az imádságból csak egyetlen mondat maradt meg bennem: „Uram, ha te is úgy akarod, küldj ennek a megtört szívű embernek egy hozzáillő társat”. És ismét következett a csoda. Egy héten belül az Úr megküldte számomra azt a feleséget, akiről mindig is álmodtam, és akivel azóta is együtt élünk egymással Isten közösségében. A házasságkötésünket követően egy év múlva, az Úr megajándékozott bennünket egy fiú babával is, aki ma már tizenhat éves. Isten megadta nekünk azt az ajándékot is, hogy feleségem és fiam egyszerre kaphatták meg a keresztvizet, mivel feleségem sem volt megkeresztelve.

Ma már jól tudom, hogy minden nyomorúságom a hitetlenségemből, az Istentől távol létemből eredt, és azt is megvallhatom őszintén, hogy soha a világ minden kincséért sem cserélném el egyetlen mai napomat az elmúlt teljes negyvenhárom évvel. Hála az Úrnak, hogy akkor lehajolt értem és megmentett a biztos és örök haláltól. Ezen kívül tudom, hogy célja is van velem. Talán a sok egyéb közül az egyik éppen ez, hogy egyszer majd bizonyságot teszek írásban is a megtérésemről. A másik, pedig az, hogy hatvanegy éves fejjel létrehozott web-lapomon apró írásaimmal dicsőíthessem az Ő hatalmas kegyelmét. Akit érdekel, szeretettel meghívom a www.ebredjetek-emberek.hu című honlapomra. Áldást és békességet kívánok minden kedves olvasómnak!

Fórizs József

Budapest 2006. nov.05