Nem, ezt nem akkor mondom csak, amikor már nincs köztünk, hanem tudtam tízévesen is, tizenöt és húszévesen is. Gyerek volt velünk és együtt nőttünk fel. A barátnőm volt, mégis pont annyira tekintélyt parancsoló, amennyire kellett. Büszke voltam rá, és boldog vele. Nagyon. Aztán elment. Friss, gyakorló keresztyén voltam, másfél éve bemerítve, és láttam rácsukódni egy faládára egy nehéz kriptatetőt, ami alatt addigi huszonegy évem értelme tűnt el, legalábbis akkor így éreztem. Lecsukódott a fedél, lecsukódott a szemem is. Nem láttam többé tisztán azt az igazságot, amire megtérésemkor rá tudtam csodálkozni. Kimentünk a temetőből és más voltam, mint mielőtt bementem. Folyton az a hang és kép volt a fejemben, amikor a kriptatető nagy durranással a helyére került, és egy rövid kérdés: Miért? Miért őt, miért most, és miért tőlem? A gyász elvette az eszemet. Nem mondhattam el senkinek. Mit gondolna rólam a lelkész és a férjem, mit gondolnának a barátaim? Nem volt más megoldás, képmutató lettem.

Eljártam hívők közé – majd lesz valami – bár amikor tudtam, ellógtam az istentiszteleti alkalmakat. Néztem őket, mintha üvegbúra alatt lennék. Nem ide tartozom, mégis muszáj volt jönni, mert mit szólnak, ha nem...? Ideges lettem rájuk, ha megkérdezték, hol voltam múlt vasárnap, elvégre mi közük hozzá?! Egyébként meg egyszerűen nem érdekelt az egész! Sok éven át megvoltam imádkozás nélkül, megleszek ezután is - gondoltam.

Először el tudtam hessegetni a gondolatot: Mi lenne, ha most kellene elszámolnom az életemmel? Először még tudtam játszani a gondolattal: Hé, mi van, ha tényleg csak egy kitalált maszlag az egész Isten-dolog, és csak kábítják a népet? Aztán egyre többször tanyát vertek a fejemben, és nem akartak távozni tőlem. Azaz egyre nyomorultabbul éreztem magam a bőrömben – Isten nélkül egyedül voltam.

Egyszercsak jött valaki, aki munkát ajánlott nekem. Pontosan abban a szakmában, ami az álmom volt. Viszont – nem értettem ahhoz a szakmához. Szinte egyáltalán nem. Ő azt mondta: Látja bennem a tehetséget, dolgozzak neki. (Ezt a mai napig nem hiszem el...) Elfogadtam, kitanulhatom a szakmát. Örültem neki, de mégis volt egy fájó pont az egészben: Ő és a családja is a gyülekezetünkhöz tartozott. Azaz ő is folyton piszkálni fog a "maszlaggal".

De tévedtem. Nem piszkált. Nem próbált megevangelizálni, nem kezdett felesleges igehirdetésekbe, csak a bizalmamba férkőzött. Természetes volt az irodában, hogy Istenről beszélgettek, láttam közelről hívő életeket, családot. Természetes volt a bizonyságtétel, és éreztem, hogy ott lebeg a kérdés felettünk, hogy én miért lógok ki a sorból? Mert tudom, hogy megérezték. És még nyomorultabbul éreztem magam. Tudtam, hogy köztük lehetnék, mégis kívül voltam. Tudtam, hogy az enyém is lehet az öröklét, mégsem tudtam letérdelni, és kérni azt. Nem tudom elmondani, miért nem, csak álltam, mindig szögegyenesen, és nem hajoltam meg az Úr előtt. Először nem kellett, nem érdekelt, aztán talán csak dac volt, nyakasság...és persze továbbra is: a Miért.
Bibliát olvastam. Olvastam, ahogy hívja az Úr az embereket magához. Egyedül voltam, bezárkózva. Letérdelhettem volna, de nem tettem meg. Számtalanszor letérdelhettem volna, de nem tettem.

Aztán annyira nyomorult lettem, hogy segítséget kellett kérnem valakitől. Egyvalaki jöhetett számításba. Elmondtam neki a nyomorúságomat, nyolc hónapja először őszintén beszéltem magamról, képmutatás és díszítések nélkül. Már tudom, hogy miért kellett nekem odakerülnöm, és ő miért ajánlott munkát nekem. Ezért a beszélgetésért. Isten használta, és üzent. Teljesen összetörtem. Imádkozni kezdett értem, és megbocsátó szeretetet kezdtem érezni. Tudtam, hogy egy szavamba kerül és vége a nyomornak... Kimondtam. Kimondtam, hogy "Istenem, bocsáss meg". Nem tudtam mondatokat mondani, szinte összefüggéstelenül beszéltem. De éreztem a melegséget, azt, hogy visszajöhettem, abban a pillanatban minden el volt végezve. Nagyon sírtam. A megkönnyebbülés könnyei voltak, ahogy pihentem Teremtőm karjai közt.

Istennel lenni jó - ez vitathatatlan tény számomra. A miért? Megmaradt. De van válasz: "Elég, ha én tudom, miért." Még mindig nem tudom, anyánk miért hagyott itt bennünket, és miért úgy, ahogy. Elvégezte a földi pályafutását, megpróbált belőlem embert csinálni, és ez nekem már elég. "Isten tudja..." – szoktak sokan felsóhajtani. Hát ez igaz. Isten tudja. Én nem. És ennek így kell lennie.