Ahogy megfordította

Álmatlan kesereg az ifjú,

Szívében bűnbánat,

De bolond voltam mikor egykor

Elhagytam Atyámat!

Vajon befogad-é újra?

Béresnek beállok.

Legalább fedél lesz fölöttem,

s élelmet is találok.

Szennyes ruhájával kezében

Útnak indult hát,

Szeme idegesen kutatta a távolt,

hátha úgy jövőbe lát.

Vajon kitagadt-e végleg?

Megismer-e még?

Testvérem megvet-e,

Vagy elfeledett rég?

Tévelygő lába épp a határt átlépte:

Szerető, bölcs Atyja szaladt elébe.

Szó nem hagyta el ajkát, nevetett,

Pergő könny mesélte csak, mennyire szeretett.

Intett a szolgáknak: ünneplőm hol van?

Díszruhát fiamra, bő lakomát gyorsan!

Meglett drága gyermekem, mossátok meg nyomban,

Ne lássam többé szakadt rongyokban!

Az ifjú némán állt, eltűnödött.

Hogy lehettem íly bolond, féktelen ütődött?

Hát nem szeret Atyám, nem otthonom az Éden?

Miért nem láttam e kincset amikor elhagytam, régen?

Az Atya jósága szívét megindította,

Esendő lelkét új dalra hangolta.

Haragjának erejét reá nem zúdította,

összetörve látta meg a szeretet, mi útján megfordította.

Megszűnt a vágy a tékozló életre,

ölelésre fordult hát Atyjához sietve.

Hálával, szeretettel volt új szíve tele,

Megtért Atyjához megtisztult gyermeke.